Uriah Smith hasonlatával a legtöbb h.n. adventista találkozott. A cikk, amelyben hasonlatát megfogalmazta, eredetileg 1863. január 13-án jelent meg a Review and Heraldban, magyar fordításban a címe: A látomások elfogadásával elvetjük a Bibliát? Cikke bevezetőjében Smith úgy vezeti be, mintha az „Egyedül a Szentírás”-elv hangsúlyozása a látomások elvetésével lenne egyenlő.
A cikk első részében szövegkörnyezetéből kiragadva idézi Jóel próféciáját (3:1-5) és beteljesedését, amit Péter apostol idézett az ApCsel 2:17-21-ben. Értelmezése szerint a próféciának két része volt, első részének beteljesedését láthatjuk az Apostolok Cselekedeteiben, amikor „Lelkét népének ajándékozta”. Azután pedig azt a következtetést vonja le, hogy „a második rész is teljesedik prófétálás, álmok és látomások által.”
A gondolatmenetét a következőképpen zárja: „Ha tehát hiszünk a Szentlélekben, akkor hinnünk kell az Isten által rendelt eszközökben is.”
Úgy gondolom, hogy Smith már ezen a ponton téves vágányra helyezi olvasói gondolatát. A Bibliában nem látjuk, hogy kettéválik a prófécia. Nézzük meg, hogy hogyan értette ezt a részt Péter apostol!
Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte hangját, és így szólt hozzájuk: „Zsidó férfiak, és Jeruzsálem minden lakója! Vegyétek ezt tudomásul, és figyeljetek szavaimra! Mert nem részegek ezek [ti. azok, akik a Lélek kitöltetése után nyelveken szóltak], ahogyan ti gondoljátok, hiszen a nap harmadik órája van. Hanem ez az, amiről Jóel így prófétált:
Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak. És csodákat teszek az égen fenn, és jeleket a földön lenn: vért, tüzet és füstfelleget. A nap sötétté válik, a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és fenséges napja. Aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.ApCsel 2:14-21
Péter értelmezésében egyáltalán nem úgy kezeli a szöveget, hogy két része lenne: egy kitöltetés az ő korában, és később egy prófétai adomány. Maga a szöveg nem egyetlen személyről beszél, hanem többes számban szerepel: „fiaitok, leányaitok, szolgáim, szolgálóleányaim.” Hogyan teljesedhet be ez az egész egyetlen személy, Ellen G. White szolgálatában? Tudomásom szerint, amikor E.G. White-ot arról kérdezték idős korában, hogy lesz-e még prófétai adomány, azt válaszolta, hogy a könyvei tesznek bizonyságot ebben a végső időben. Ezt olvassuk ebben a szövegben?
Ha mindenképpen időrendi sorrendet akarunk látni az eseményekben, és elfogadjuk a h.n. adventizmus bibliaértelmezését az idői próféciák (vázlatpróféciák) tekintetében, szintén gondban leszünk az értelmezéssel. Ellen Gould White szerint a „nap elsötétedése és a hold vérré válása” a következőképpen teljesedett be:
A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi következő jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a megváltó az Olajfák-hegyén tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásairól, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt – amelynek megrövidítését megígérte –, említést tett bizonyos eseményekről, amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, hogy mikor tűnik fel közülük az első: „Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, a hold nem fénylik” (Mk 13:24). Az 1260 nap, illetve év, 1798-ban ért véget. Az üldöztetés negyed évszázaddal előbb majdnem teljesen megszűnt. Az üldöztetést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19-én teljesedett be ez a prófécia.GC 306. o.
Ha tehát a „nap elsötétedése és a hold vérré válása” pontos ideje 1780. május 19., akkor joggal feltételezhetjük, hogy a prófétálás és az álomlátás már korábban jelen volt az Egyházban. Ha ez igaz, akkor ez nem igazolja Ellen G. White szolgálatának unikális voltát, hiszen már előtte is jelen voltak azok, akik prófétáltak és álmokat láttak. Így E. G. White szolgálata nem lehet a végidő maradékának/maradék egyházának ismertető jegye.
Azzal az aprósággal most nem foglalkozunk, hogy a fenti magyarázatban van egy számtani hiba. Ellen G. White értelmezése szerint Krisztus szava ( „a nyomorúság”) 1798-ban befejeződött. Hogyan lehet akkor „a nyomorúság után” 1780. május 19-én?
Uriah Smith tehát cikke első részében egy aprócska csúsztatással tévútra viszi olvasóit.
Cikke második részében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a célja a prófétai szolgálatnak? „Krisztus szerint népe vigasztalására adattak, hogy elvezesse őket az igazságra.” A hivatkozás egy kicsit pontatlan. Nem a prófétai szolgálat célja, hogy elvezessen az igazságra, hanem a Szentlélek adatott azért, hogy Ő vezessen el minden igazságra:
De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.Jn 16:13, Károli
Uriah Smith tehát összemos egy fogalmat (prófétai szolgálat) egy személlyel, a Szentlélekkel!
Ezek után a prófétai „eszköz” védelmére kel: „Bűnösen közömbös lelki érdekeivel szemben az, aki nem ragadja meg Isten ajándékait teljes szívvel, vagy aki visszautasítja azokat az eszközöket, amelyek által Isten segíti őt az igazság elérésében...”
Röviddel ezek után a múlt tapasztalataira hivatkozik.
A hármas angyali üzenet hirdetése kezdetétől látomások nyilatkoztak közöttünk. A közösség elfogadta e jelenségeket Isten Lelke valós kinyilatkoztatásaiként. Vigasztalták a csüggedőket és megjobbították a tévelygőket, megerősítették a kételkedőket, a gyengéket. A mozgalom legőszintébb barátai örömmel fogadták és szerették a megnyilatkozó lelki ajándékokat. Nagy változásra volna szükség, hogy feladjuk ezeket az értékeket, cserébe a jövő bizonytalanságáért. Mivel az Ige szerint az egyház életében szükség van e megnyilvánulásokra, a bizonyítékok egész sorozata igazol bennünket. Hogyan döntsünk tehát ebben a kérdésben? A Biblia tévedhetetlenül így válaszol: "A tanításra (törvényre) és a bizonyságtételre hallgassatok." (Ésa. 8:20) "Gyümölcseikről ismeritek meg őket." (Mt. 7:16) Ami nem mond ellen a törvénynek, sem a bizonyságtételnek, sőt felemel, nemesít és megtisztít, arról biztosak lehetünk, hogy fentről - és nem lentről - származik. Tudjuk, hogy ezek a megnyilvánulások összhangban állnak Isten Igéje tanításaival, és arra indítanak, hogy tanulmányozzuk s értékeljük őket. Bátran megkérhetjük az embereket, hogy mutassanak rá akárcsak egyetlen esetre is, amikor befolyásuk zülléshez vagy romlottsághoz vezetett; vagy pedig elfogadóit nem vezette el szentségre és lelki tisztaságra.
Mi lesz tehát a bizonyíték? A közös élmények, a közös múlt. Aki azonban az adventizmus korai történelmét ismeri, tudhatja, ez tele volt olyan eseményekkel, amelyek éppen nem igazolták ezt a mozgalmat. Zászlóként, dicsőségként mutatják be a h.n. értelmezések azokat az eseményeket, amelyeket ma „első csalódásként” és „nagy csalódásként” ismerünk. A mozgalom gyökerei nem igazolhatóak a Bibliából – csak közösségi élményekből, amelyekből egyes korai vezetők nem tudtak megtérni.
Ha tényleg a Bibliára hagyatkozunk, rögtön rájövünk az önellentmondásra. Ellen G. White szolgálatát bizonyságtételek névvel illetik. Úgy igazolni szolgálatát, hogy szó szerint „a bizonyságtételre” hallgassatok, körkörös érvelés: a white-i irodalom önmagát igazolja. Ráadásul a másik hivatkozott ige (Mt 7:16) is problémás: ez ugyanis nem igazolja a prófétát, hanem leleplezi a hamis prófétát!
Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják, és tűzre vetik. Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket.Mt 7:15-20
Uriah Smit cikke csak azoknak szólhat, akik maguk már meggyőződtek erről az igazságról (ti. Ellen G. White-ról és a prófétai szolgálat h.n. adventista értelmezéséről), ui. megvizsgálás nélkül eleve feltételezi, hogy összhangban vannak a Bibliával. De mi van akkor, ha valaki ezt másként látja?
Ezek után felveti, ha mindezek nem Isten munkája, akkor az ördögtől kell, hogy származzanak. Ez a felvetés nem állja meg a helyét, ugyanis elképzelhető harmadik eset is: a prófétát nem Isten küldte, hanem saját magától szólt. Ellen G. White esetén a prófétai szolgálat jól értelmezhető gyermekkori balesete alapján.
Mindezt mérlegelve, milyen következtetésre juthatunk? Akik elvetik e megnyilatkozásokat, tettüket érvek híján nem tudják igazolni, sőt minden bizonyíték ellenére cselekszenek. Akik azt mondják, hogy a Bibliában és csakis a Bibliában hisznek, azoknak el kell fogadniuk a Szentírás tanítását, amely a nyilvánvaló tények tiszteletét is tanácsolja számukra.
Sajnos Uriah Smith állítása nem állja meg a helyét, csak kizárólag azoknak a körében, akik elfogadják Ellen G. White prófétai tekintélyét. Egészen addig, amíg vizsgáljuk Ellen G. White szolgálati szerepét, az ilyen jellegű következtetések nem az igazság kiderítését, hanem a manipulációt szolgálják. Meggyőződés ellenére elfogadni „e megnyilatkozásokat” valójában felelőtlenség lenne részünkről. Az sem igaz, hogy ne lennének érveik azoknak, aki ezt a szolgálatot elvetik, pláne nem, hogy „bizonyítékok ellenére cselekszenek.”
Vizsgáljuk meg, hogy Uriah Smith (az eddigiek figyelembe vételével is!) mennyire követi a tények tiszteletét! A következő bekezdés a cikkben az a bizonyos hasonlat, amiről szinte minden h.n. adventista hallott.
Egy példával szemléltetjük ezt a gondolatot Tegyük fel, hogy utazás előtt állunk. A hajó tulajdonosa az utazással kapcsolatos tájékoztatót ad kezünkbe és azt mondja, hogy a leírt utasítások egész utunkra érvényesek, s ha követjük, akkor biztonságban érkezünk célunkhoz. Induláskor elolvassuk a könyvet. Szerzője általános elvi és gyakorlati kérdésekre vonatkozó tanácsokkal segít bennünket, egészen úti célunkig. Azt is közli, hogy utunk utolsó szakasza különösen veszélyes lesz, hogy a part állandóan változik, a futóhomok és a viharok miatt. "Az útnak erre a szakaszára - mondja - vezetőről gondoskodtam, aki azért jön, hogy irányítsa önöket aszerint, ahogyan a körülmények és a ránk leselkedő veszélyek megkívánják. Engedelmeskedjenek utasításainak!" Elérjük a jelzett, veszélyes szakaszt, és a révkalauz az ígéret szerint megjelenik. Ám az utasok egy része fellázad ellene, mialatt ő felajánlja szolgálatait. "Van eredeti, a vezérelveket tartalmazó könyvünk - mondják és ez elég nekünk. Mi ezen az alapon, s csak ezen az alapon állunk. Önre nincs szükségünk." Ki az, aki követi a könyv utasításait? Azok, akik visszautasítják a vezetőt, vagy azok, akik a könyv tanításai szerint elfogadják? Ítélje meg mindenki!
Először is azonosítsuk a hasonlatban szereplő személyeket, tárgyakat és fogalmakat. Keresztény példázatról lévén szó, úgy tűnik, a hajó tulajdonosa Isten. Az utazás az emberiség történelme. A könyv a Biblia. Az utasok az emberek. Az utazás utolsó szakasza a végidő.
A végidő a Biblia szerint már elkezdődött az apostoli korban – lásd a fent hivatkozott jóeli próféciát az ApCsel 2:14-20-ban!
De ki lesz a révkalauz? H. n. értelmezés szerint: Ellen G. White. Nézzük meg még egyszer, mit mondott róla:
"Az útnak erre a szakaszára - mondja - vezetőről gondoskodtam, aki azért jön, hogy irányítsa önöket aszerint, ahogyan a körülmények és a ránk leselkedő veszélyek megkívánják. Engedelmeskedjenek utasításainak!"
De mit mondott Jóel próféta?
Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre.Jóel 3:1Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra.ApCsel 2:17
És mit mondott maga Jézus Krisztus?
Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat, én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.Jn 14:15-17A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.Jn 14:26Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.Jn 16:13-14
A fenti igeversek alapján mindenki előtt világossá lehet, hogy Uriah Smith hasonlatában a révkalauz olyan tulajdonságokkal van felruházva, mint a Szentlélek. Azt állítani, hogy ez Ellen G. White szolgálatára utal, félrevezető. Azok hallgatnak az Atya és Jézus szavára, akik a Bibliában szereplő ígéreteknek megfelelően a Szentlelket várják. Aki nem ezt teszi, idegen lélek hatása alá kerülhet!
Hogyan lehetséges az, hogy Uriah Smith, a Hetednapi Adventista Egyház egyik alapítója ilyen istenkáromló hasonlatra vetemedett? A választ az ún. Beachy-tanulmány nyomán a Keresztény Advent Közösség Tanulmányi Bizottságának tanulmányában találhatjuk meg:
Ezenkívül elsősorban Uriah Smith vallott még olyan téves értelmezéseket, hogy Jézus "nem ugyanúgy örök, mint Atyja" (I.m. 17.o.), továbbá hogy a Szentlélek nem lehet személy, mivelhogy " kiöntetik" (Róm. 5. 5) illetve "kitöltetik" (Jóel 2,28). (Uriah Smith: Review and Herald 1897. márc. 23) Vezető személyiség lévén (a Rewiew and Herald szerkesztője volt sokáig, továbbá a Dániel és Jelenések könyve kinyilatkoztatásai c. könyv szerzője) nézetei más személyekre is hatottak. Antitrinitárius nézeteit Looking Unto Jesus (1898) című könyvében fejtette ki a legrendszerezettebben.
Ilyen furcsa következményei vannak annak, ha egy mozgalomban a fontos kérdésekről (pl. Kicsoda Isten?) áttevődik a hangsúly olyan kérdésekre, amelyek nem fontosak, csak az adott mozgalom identitását igazolják (Melyik napon kell ünnepelni?, Mi történik a mennyben 1844. október 22. óta? Ki a végidő maradékának ismertető jegye – a Prófétaság Lelke?).
Mert valljuk be: fontosabb kérdés, hogy kicsoda Isten annál, hogy melyik napon gyűlünk össze istentiszteletre...
Uriah Smith cikke így fejeződik be:
Többen megértés hiányában vagy elvtelenségből, esetleg leküzdhetetlen előítélettől vezetve - az egyik vagy másik okból, vagy mindegyikből együttesen -, így nyilatkoznak: "Tehát azt akarja, hogy elfogadjuk Ellen G. White-ot vezetőnknek?" Ezt nem mondtuk. Amit mondunk, az így hangzik: A Lélek ajándékai vezetőként adattak a veszélyes időkben, s az önzetlen segítséget tisztelnünk kell, bárhol vagy bárki által adatnak is. Nem tehetünk másként anélkül, hogy Isten Igéjét meg ne vetnénk, mert az Ige arra tanít, hogy fogadjuk el azokat.
Ki áll tehát a Biblia és csakis a Biblia alapján?
Vaklárma miatt ne ijedjen meg senki. Egy kis mérlegelés megmutatja, hogy ki fogadja el a Bibliát és ki nem. Aki egészében elfogadja, az nem utasítja el a könyv által felajánlott vezetőt sem.
Tehát nem vetjük el, hanem engedelmeskedünk a Bibliának, ha elfogadjuk a látomásokat. Amilyen mértékben elvetjük a Szentlélek ajándékait, olyan mértékben utasítjuk vissza a vigasztalásunkra, építésünkre és tökéletesbítésünkre irányuló isteni gondviselést.
Többen elvtelenségből arra buzdítják az újjászületett testvéreket, hogy a Szentlélek megvilágosító munkáját lelkiségi irodalommal helyettesítsék. Ellen G. White és szolgálata nem helyettesítheti a Szentlélek munkáját az életünkben! Amit a keresztény nagykorúságról meg kell tanulnunk, ahhoz olyan eszközöket ad Isten, akik kiállják a hitelesítés próbáit, és nem csupán tekintélyelven próbálják önmagukat igazolni – pláne nem az Isten Lelkének szerepébe férkőzni!
Ki áll a Biblia alapján? Aki Uriah Smith hasonlatát hangoztatókra hallgat, és Ellen G. White irodalmából várja az isteni gondviselést, óvást, feddést – vagy az, aki Jézus szavára hallgatva Istentől várja a Szentlelket, aki őt is elvezetheti az igazságra?