A Sola Scriptura Teológiai Főiskola Teológia szak alapképzésén van egy tárgy, amit Rendszeres teológiai szeminárium c. oktatnak. A tantárgy leírása szerint a képzés során a hallgatók megismerkednek a különféle teológiai irányzatokkal. A tárgy elvégzésének feltétele, hogy a hallgató néhány oldalas esszét írjon a kijelölt dokumentumok egyikéből. Én Vankó Zsuzsa: A kereszténység mai irányzatai c. munkáját választottam ki.
Vankó Zsuzsa a kereszténység mai irányzatait bemutató tanulmányát azzal a megállapítással kezdi, hogy a kereszténység csak az apostolok korában volt igazán egységes. Ez az állítás önmagában nem meglepő, ha tudjuk, hogy a szerző resztoránus teológiát vall. Bár az állítás nem meglepő, de helyességét vitatom. Minden Újszövetséget olvasó ember számára világos, hogy az első század kereszténysége sem volt mentes emberi hibáktól, téves hitelvektől, bűnös gyakorlatoktól. Elegendő, ha csak arra hívom fel a figyelmet, hogy az apostoli levelek is éppen emiatt születtek meg: az egyház vezetői reagáltak azokra a kihívásokra, amik a kereszténységet érték. Ebből a szempontból mindegy, hogy ez a reakció azért született meg, mert politikai okok miatt ellentét alakult ki a római gyülekezetben zsidók és nem zsidók között, vagy azért, mert Korinthusban visszaéltek a Lélek ajándékaival, vagy ezért, mert júdaizáló zsidók a mózesi törvényben megkívántakat akarták a nem zsidókból lett keresztényekre ráerőltetni (vö. pl. Galata levél), vagy megjelent a gnoszticizmus legkorábbi keresztény változata, a doketizmus, ami ellen János apostol harcolt.
Tévedés azt állítani, hogy az első század kereszténysége egységes képet mutat, hiszen az akkori kereszténységben és holdudvarában ugyanúgy különféle irányzatokat látunk megjelenni. Abban azonban mindenképpen egyet értek a szerzővel mind az első századra és mind korunkra vonatkoztatva, hogy a Biblia értelmezésének és az abból fakadó gyakorlatnak csak egyféle módja helyes. Kérdés az, hogy megfelelő alapelvek menténtesszük-e fel a teológiai kérdéseinket? A rosszul felvett alapelvek mentén kiválasztott ismérvek felhasználása bibliai identitás igazolására egyértelmű tévút. Éppen ezért veszélyesnek tartom az önkényesen kiválasztott ismérvek iránymutató alkalmazását, különösen azoknál a teológiáknál, ahol a végső identitást bizonyos gyakorlatok meglétében keresik és találják meg (pl. "szombat igazsága").
Tanulmányában a szerző a következő négy irányzatra csoportosítja a mai kereszténységet: racionalista/liberális irányzat, élményorientált irányzat, fundamentalista irányzat, és végül a biblikus irányzat. Tényleg ez a négy irányzat képviseli a mai kereszténység négy fő irányzatát? Vagy csak egy súlyosan leegyszerűsítő szemlélettel van dolgunk? Elismerem, hogy az összefoglaló művek szükségszerűen egyszerűsítenek, de azt kétkedve fogadom, hogy a mai kereszténység négy fő irányzata ebbe a négy kategóriában besorolható lenne.
Vankó Zsuzsa szóhasználata nem szokványos. A fogalomhasználati zavar még tovább fokozódik, amennyiben egyenlőségjel kerül a következő fogalmak közé is: felvilágosodás, tudományos teológia, pozitivizmus, történetkritika, bibliakritika, deizmus és pluralizmus. Helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy a modern természettudományok megjelenésével párhuzamosan önmagát tudományos alapokon újra értelmező teológiára ezek és ezek az irányzatok, gondolatok hatottak. Véleményem szerint itt nem egy irányzatról van szó, hanem arról a gyakorlatról, hogy a mindenkori vezető teológusok mely gondolati irányzatoknak rendelték alá magukat tudományuk művelése során.
Tudomásom szerint a racionalizmus elsődlegesen filozófiai, azon belül is ismeretelméleti irányzat, ami az emberi észt teszi a megismerés forrásává - szemben az empirizmussal, ami viszont a tapasztalatokat helyezi előtérbe. Racionalista teológiai irányzatról még nem hallottam, "egészségesen racionalista" bibliaértelmezésről már igen, éppen a szerző tollából, önmagára alkalmazva. (Vö. Vankó Zsuzsa: A H.N. Adventista Generálkonferencia 57. ülésszaka elé (2000, Toronto), Legégetőbb kérdések eszmei átgondolása, Sola Scriptura Teológiai Főiskola, Budapest, 2000, 5. o.)
Ugyanígy gondom van Bolyki János idézésével. Nem értelmezhető ebben a környezetben a pozitivizmus sem, hiszen a racionalizmusnál jóval későbbi (19. századi) filozófiai irányzat. A pozitivizmus elsősorban a természettudomány pozitív szerepét hangsúlyozza. Kétségtelen tény lehet a hatása a teológiára, de ebben a formában a fogalmak összezavarását jelenti.
Nem irányzat, hanem módszer a történetkritikai módszer, amit a Biblia értelmezésénél alkalmaznak akár liberális, akár más irányzatot képviselő teológusok. Vitatom Tőkés István szóhasználati javaslatát, ami szerint bibliakritikának kéne nevezni ezt az irányzatot. Ugyanis ez a szó is többféle alkalmazási szintet foglal magában. A történetkritikai módszer, mint módszertan, nem csak a Bibliára, hanem bármilyen más hermeneutikai probléma megoldására irányulhat. Ezen túl a bibliakritika jelenti a Biblia forrásainak kritikáját (ez a felsőbb bibliakritika), és magának a szövegnek a kritikáját (ez az alsóbb kritika), ami a szöveg helyreállításával foglalkozik.
Vankó Zsuzsánál szép lassan a racionalista/liberális irányzat olyan gyűjtőfogalommá válik, amely az eszmeileg, tartalmilag nem feltétlenül összefüggő, "nemszeretem" teológiákat takarja. Kálmán Szabolcs egyik cikkét idézve teszi fel a kérdést: "Hol van itt a racionalitás?" Ez megint újabb fogalomhasználati zavart mutat, hiszen egy irányzat elnevezése nem minden esetben takarja az adott alapszó jelentését. A racionalisták számára az alapvető kérdések megválaszolásának forrása az emberi ész. Kálmán Szabolcs idézett mondataiból nem ez derült ki, pusztán az, hogy hogyan próbálja meg érthetővé tenni a Genezis első két fejezetében megjelenő nyilvánvaló szemléletbeli különbségeket. Nem értem, hogy a szerző számára miért nem ésszerű a válasz, ha ugyanazon elvek alapján indul el, mint egy liberális teológus. Persze tudom, hogy mások a kiindulási alapok, de a racionalitást az adott gondolatmenet kifejtése során csak akkor kérhetjük számon bárkin, ha ugyanazokból a premisszákból (előfeltételezésekből) indulunk el. Nyilvánvaló, hogy Vankó Zsuzsa számára az az alapvető probléma, ahogyan a liberális teológusok a Bibliát kezelik. De mindez azért van, mert a szerző és a liberális teológusok nem ugyanazon hitelvi talajon építették fel tudományukat. Egy liberális teológus számára éppen ezért teljes mértékben racionális Kálmán Szabolcs gondolatmenete.
Kezdeményezhetünk vitát arról, hogy mi a tudomány - ahogyan ezt a sorok között Vankó Zsuzsa is megteszi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a tudományos állítások adott paradigmákon belüliek, azaz sohasem a teljes igazságot tartalmazzák, csak a tudomány jelenlegi álláspontja szerinti igazságot. A tudományos gondolkodás számára lételem a pluralizmus, hiszen ha tekintély elven próbálnak megoldani tudományos problémákat, akkor az már nem tudomány. (Nagyon sok ateista természettudós éppen ezért vádolja a teológiát, sőt az egyházakat dogmatizmussal.) Teológiai kérdésekben viszont nem biztos, hogy lehetséges plurálisan megközelíteni az igazságot. Ha egy teológiai irányzat meg kíván felelni a tudományosság kritériumának, szükségszerűen fel kell adnia - legalábbis a vizsgálat idejére - az igazság abszolút képviseletét. A tudományos viták lényege az igazság kiderítése, és - legalábbis elvben - nem léteznek tabu témák. A megélt vallásos gyakorlat ezzel szemben nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy feladja az abszolút igazság képviseletét. Innentől kezdve viszont nem beszélhetünk tudományos gyakorlatról, hanem vallásról. Úgy érzem, a szerző összekeveri a két területet: a tudományt és a mindennapokban megélt hit területét.
A szerző a racionalista/liberális irányzat szemére veti, hogy "a kereszténység hagyományalapú vallássá minősül át, ahol a Biblia már nem jelent többet annál, mint hogy a keresztény hagyomány egy részét képezi." Mivel tudom, hogyVankó Zsuzsa irtózik a hagyomány fogalmától, nézzük meg, találunk-e bibliai bizonyítékot pozitív jelentése mellett!
"Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át."2Thessz 3:6
Pál apostol számára a hagyomány nem negatív kifejezés, hanem egy általa is megélt életforma, amihez igazodni kell. A bibliai szóhasználat szerint úgy tűnik, itt életvitelről van szó. Tudván azt, hogy Vankó Zsuzsa szóhasználata mögött a katolikus (és teszem hozzá: ortodox) gyakorlat szerinti szent hagyomány és az Ige szerepének örökzöld vitája áll, kétkedem abban, hogy a liberális teológia ezt a szent hagyományt tekintené azonos értékűnek a Bibliával, vagy a Szentírást a hagyomány részeként kezelné. Inkább arról van szó, hogy a liberális teológia tudományos alapjai megkérdőjelezik a Biblia tekintélyét, mégpedig úgy, hogy a tudományos vizsgálat során ugyanazokat a profán eszközöket és alapelveket használja fel a Szentírás vizsgálatánál, mint bármely más szöveg értékelésénél/értelmezésénél. Vitatható, hogy ez helyes gyakorlat-e, de ez nem hagyomány.
Ugyanígy a "tudományos realizmus" hiánya is értelmezhető abból az alapállásból és módszertanból, amit a liberális teológia követ. Azt gondolom, bibliahű keresztényként nincs okunk csodálkozni azon, hogy hibásan felvett alapokon, rossz módszerrel dolgozva téves következtetésekre juthatunk. De a tudósnak lehetősége van újra és újra felülbírálni tudománya alapjait, módszereit és következtetéseit. Vankó jogos kritikája tehát erre irányulhat, de arra nem, hogy nem racionális módon jut el eredményeire. Véleményem szerint sem "adekvát módszer az emberi ész fölényével közelíteni az Írásokhoz, ha ... szóba állunk a Biblia isteni kinyilatkoztatás voltával." Éppen ezért alapelvileg kérdőjelezem meg a liberális teológia építményét. De ettől még tudomány, és racionális tudomány a maga keretei között.
A racionalista/liberális irányzatról szóló rész utolsó két bekezdése azt a kérdést feszegeti, hol találhatók meg az irányzat tagjai. A fogalom bevezetésénél keletkező zűrzavar ismétlődik itt meg, egy helyre sorolva katolikusokat, protestánsokat, sőt az új protestáns közösségeket is. Végül arra a bravúros következtetésre jut, hogy a liberalizmus tulajdonképpen azonos a konzervativizmussal. Vankó Zsuzsa tehát nem tesz mást, mint az általa használt fogalmi zűrzavarral a "nemszeretem" teológiáktól a "nemszeretem" egyházak felcímkézéséig jut.
Az élményorientált irányzatot mint a posztmodern kor szülöttét mutatja be a szerző. Stephan Holthaus kifejezése nyomán az általánosan el nem fogadott élmény- vagy élvezetvallás megjelölést is említi. A szerző szerint ez az élménykereszténység már csak az élményeket, hangulatokat, az extrákat keresi a valódi tartalom helyett, és a keresztény tanok helyett tág teret ad a kreatív, spiritualista értelmezésnek. Az irányzat útkészítője a karizmatikus mozgalom, az ezt elutasító új protestáns felekezetek jó része (?), a "Felvonulás Jézusért" mozgalom, sőt, a Passió c. filmet fenntartások nélkül elfogadók tömege is.
Nehéz megítélnem, hogy valóban létezik-e egy ilyen élményorientált irányzat a mai kereszténységben. Kétségtelen tény viszont, hogy óriási különbségeket tapasztalni a megélt hit kegyességi irányzatai között. Az élményorientált irányzat létezésének felvetése magával vonja azt a kérdést, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy az egyházi életben meglevő liturgikus megmerevedés, az újdonságok kategorikus elutasítása, a kulturális különbségek el nem fogadása áll-e ezen megközelítés mögött. Még ha feltesszük is azt, hogy az általunk megélt hitgyakorlat helyes (legyen szó itt akár liturgiáról, akár egyéb kulturális programról), akkor is felvetődik a kérdés: egyedül ez a helyes? Önmagában már az "élményorientált" igény megléte a "szem kívánsága, az élet kérkedése"?
A választ nem tudom. Abban azonban erőteljesen kételkedem, hogy a kereszténység elsősorban kultúrmisszió lenne, azaz csak az általunk definiált "Istennek tetsző, Istenhez méltó" megjelenés az egyedüli mód az evangélium igazságának a hirdetésére. Nem hiszem, hogy az evangélium csak azoknak szól, akik jól érzik magukat vagy el tudják viselni a fehér protestáns kultúrkereszténység allűrjeit: csak komoly zene, csak Bach, de belőle is csak a második, a lassú tétel. Az evangélium mindenkinek kell, hogy szóljon: még a lakodalmas rockzenét hallgató, kocsmázó embernek is. De vajon megtudja-e őket szólítani a steril, fehér kultúrkeresztény misszió?
A másik komoly kérdőjel a szerző állításaival, és az idézett Bruno Schwengelerrel szemben, hogy a forma nem feltétlenül határozza meg azt a tartalmat, amit valójában képvisel. Az, hogy bennünket taszít bizonyos zene, az nem azt jelenti, hogy azt a zenét zenélő, istenfélő testvéreink nem valódi tartalommal, Isten dicsőítésével töltik meg az általuk jónak tartott formát. Ugyanígy nem látok kivetni valót abban, ha egy filmben (ami jelen esetben a Passió) a rendező művészi szabadságával élve a Bibliában nem található extrákat is megjelenít a művében. Tudomásom szerintMel Gibson sehol sem állította, hogy ő próféta lenne, vagy azt, hogy filmjében a "Sola Scriptura"/egyedül a Szentírás elvnek megfelelően járt volna el. (Bővebben itt.)
Engedtessék meg egy személyes élmény a "Felvonulás Jézusért" mozgalmat illetően. Az egyik évben a Parlament elől indult a menet a belvárosban, és átment a Tabánba . A rendezvényen megegyezés volt mindenki részéről: ez nem az a hely, ahol a gyülekezeti különbségeket fogalmazzuk meg, hanem az a hely, ahol a meglévő különbségek ellenére is megvalljuk Jézus Krisztusba vetett hitünket. Ennek megfelelően a különféle gyülekezetek tagjairól - ha nem ismertem őket személyesen, és nem kérdeztem rá! - nem derült ki, hogy honnan jöttek. Kivételt képeztek a h.n. adventisták, akik a Tízparancsolatról lelkesen szórólapoztak a Kossuth téren, amíg a szervezők meg nem kérték arra őket, hogy fejezzék be (senki más sem osztott szórólapot !); a dunaföldváriak manőverei, akik érdekes kérdéseket felvetve próbálták a résztvevőket "jobb belátásra bírni az igazi kereszténységet illetően"; és a Sola Scriptura Teológiai Főiskolát reklámozó testvérnő, aki a Tabánban felállított könyves asztalok sarkaira "lopta fel" a főiskolát reklámozó szórólapokat. Ez furcsa volt.
A szerző által leírt élményorientált irányzat valóságban nem létezik. Amikor valaki például a pünkösdi-karizmatikus mozgalomról beszél, jó ha tudja, hogy egy kb. 570 millió tagot számláló lelkiségről beszél (David B. BARRETT and T. M. JOHNSON, “Annual Statistical Table on Global Mission: 2004,” IBMR 28 (2004) 24–25., hivatkozik rá Simonfalvi Lajos: Körkép a pünkösdi/karizmatikus mozgalomról c. dolgozatában), egymással sokszor antagonisztikus ellentétben lévő irányzatokkal. Hogy lehet ezt egyetlen irányzattá egyszerűsíteni az őket elutasító, de kulturálisan nyitottabb új protestáns felekezetekkel, a "Felvonulás Jézusért" mozgalommal és a Passió c. filmet pozitívan értékelőkkel együtt? Mi a közös bennük? Valószínűleg csak annyi, hogy nem férnek bele a Vankó Zsuzsa által elvárt viselkedési normákba.
Vankó Zsuzsa elismeri, hogy fogalomzavar van a fundamentalizmus körül. Az ezzel kapcsolatos uralkodó nézetet Bolyki János tollából idézve mutatja be, aki a fundamentalizmuson belül még az evangelikálokat is megemlíti. Történelmi tény, hogy a 19-20. század fordulóján tevékenykedő fundamentalisták magukba foglalták a később külön irányzatként megjelenő evangelikálokat is. Sajnos a tanulmányban szereplő idézet és a további szövegek azonban nem tesznek valódi különbséget a militáns, politikai célokat elérni akaró irányzat és ezen irányzat között.
Bolyki által hivatkozott, R. A. Torrey szerkesztésében a The Fundamentals c. könyvsorozat (később két kötetben jelent meg) jelentős része az Interneten is hozzáférhető. Elég egy rövid pillantást vetni a tartalomjegyzékre, hogy megláthassuk: ezek a tanulmányok nincsenek ellentétben azzal, amit a Sola Scriptura Teológiai Főiskola képvisel. Hiszen a főiskola elkötelezett bírálója a magasabb bibliakritikának, védelmezője Ézsaiás szerzőségének, vagy annak, hogy Mózes könyveit Mózes írta, elutasítja a történelmi Jézus kutatást, kiáll Dániel történelmi hűségéért stb. Az egyedüli különbség csupán a verbálinspiráció kérdése, azaz, amíg a 19. századi fundamentalisták hittek abban, hogy a Biblia szavai az ihletettek, addig a főiskolán elhangzott tananyag a próféták ihletettsége mellett tette le a voksát. Ezen álláspont szerint Isten nem "leküldte" az egyes szavakat, amiknek passzív befogadói voltak a közlői, hanem felhasználta azok személyiségét, és így az emberi és az isteni oldal együttesen jelenik meg az ihletett Írásban.
Ugyanígy érthetetlen számomra a "Niagarai hitvallás" negatív példaként való citálása. A szerző szerint "a Biblia történetiségét teljességgel figyelmen kívül hagyó, szélsőséges álláspontot fogalmazott meg a Biblia-értelmezést illetően". Maga a hitvallás szintén hozzáférhető az Interneten, és világossá teszi, hogy az egyedüli különbség a Sola Scriptura Teológiai Főiskolán tanított elvekkel és gyakorlattal a verbálinspiráció kérdésének megítélésében van. Sajnos ez nem mondható el az akkor még egységes H. N. Adventista Egyházról, amelynek alapító-vezetői akkoriban ezt a hitvallást nem a verbálinspiráció kérdése miatt utasították volna el, hanem háromságtagadó, ariánus, szemi-ariánus nézeteik miatt. (Részleteket lásd pl. [A Keresztény Advent Közösség] Tanulmányi Bizottsága: A Szentháromság kérdés a Szentírásban, valamint a h.n. adventisták történelmében és hittételeiben.) Öröm, hogy a h.n. adventizmus a sajátos teológiai-történeti fejlődése során eljutott oda, hogy végre tudja, kicsoda Isten. De ez nem volt mindig így. Ennek fényében szinte elhanyagolható az az aprócska különbség, ami az inspiráció-tant illetően felmerül.
A szerző felveti Samuel Koranteng-Pipim nyomán, hogy sokan azért nem merik felvállalni a konzervatív Biblia-értelmezést, mert félnek, hogy a nem ezt vallók közül sokan rájuk sütik a "fundamentalista" jelzőt. Az idézett könyvet olvasva azonban azt találjuk, hogy ez a félelem a h.n. adventisták részéről nem megalapozott: Koranteng-Pipim valójában nem a Sola Scritura-elv talaján áll:
"Csak két módja létezik annak, hogy megismerjük Isten akaratát, és világosan megfogalmazzuk hitelveinket: (1) a különleges vagy természetfeletti kinyilatkoztatásból, amely elsősorban a Szentírásban foglaltakat, valamint Ellen White írásait jelenti, és (2) az általános kinyilatkoztatásból, mint a természet és az emberi bölcsesség."Koranteng-Pipim, Samuel: Befogadván az Igét, II. kötet, Spalding Alapítvány, h.n. (Herceghalom), 2005, 231. o.
A különbség nem csak annyi, hogy a verbálinspiráció kérdésében másként látnak a fundamentalista irányzat írásértelmezői. A fundamentalisták (és a protestánsok) szerint a Sola Scriptura-elv nem egyenlő az Írás + Ellen G. White irodalmának elfogadásával. Én sem tudok egyet érteni ezzel a megközelítéssel! Ellen G. White irodalmának a Biblia mellé helyezése (akár csak "ihletett kommentárként" is) egyértelműen ellentmond a 16. századi protestantizmus legalapvetőbb elveinek. Őszintén remélem, hogy a h.n. adventizmus sajátos teológiai-történeti fejlődése során valamikor majd eljut oda, hogy feladja ezt az örökségét. E nélkül ugyanis sohasem lesz részese a 16. századi reformációnak, protestantizmusa nem bibliai vagy történelmi gyökereken alapul, pusztán csak kulturális azonosságtudatot tükröz. (Ehhez tudom hasonlítani az unitáriusok kereszténységét. Az unitáriusok teológiai értelemben nem keresztények, csak kulturális értelemben.)
Az ezt követő felvetés az, hogy a teológiai állásfoglalás mellett való konzervatív kiállás vajon fundamentalizmus-e? Teljes mértékben egyetértek Vankó Zsuzsával abban, hogy nem. Ez a kérdés - szintén a szerzővel egyetértésben - csak és kizárólag abból fakad, hogy a konzervatív álláspontot elfoglalók nézete alapvetően azzal a kortárs szellemiséggel ütközik, ami szerint nincs valódi Igazság. Kisbetűs igazságok vannak, de valódi, nagybetűs Igazság - ez felfuvalkodott, intoleráns nézet. "Boldogok a felszínesek..." idézhetném elferdítve Jézus szavait, hiszen a tolerancia a pluralisták körében csak addig létezik, amíg a másik is felszínes, és pluralista (Erről bővebben lásd pl. Szalai András: Igazság és tolerancia.)
Egyet értek azzal az állásfoglalással is, hogy a fundamentalizmus, amennyiben saját álláspontját politikai eszközökkel kívánja megvalósítani, alapvetően megkérdőjelezendő irányzat. Ebben a kérdésben teljes mértékben azonosulni tudok Vankó Zsuzsa állásfoglalásával. A lelkiismereti- és vallásszabadság olyan alapvető emberi jog, amit még jó (vagy vélt jó) célok elérése érdekében sem szabad feláldozni. A "jóval győzd meg a gonoszt" (Rm 12:21, Károli) bibliai alapelvét töri derékba a keresztény fundamentalista politikacsinálók tevékenysége.
A negyedikként bemutatott biblikus irányzatot csak nagy vonalakban írja le a szerző. E szerint ez az irányzat komolyan veszi a Bibliát mint Isten kinyilatkoztatását. E mellett külön kihangsúlyozza (a fundamentalistáktól való eltérésként) a Biblia történetiségének a vallását is. Továbbá leírja, hogy a Biblia gondolatrendszere egységes, ami az ember szabadítását közvetíti számunkra. Nem híve a pluralizmusnak, de szükségszerűen híve a lelkiismereti szabadságnak. Elkötelezett híve az egyház és az állam szétválasztásának, valamint annak is, hogy az életgyakorlat szempontjából az egyedüli mérce a Szentírás. Végül kiemeli a lelkiismereti szabadság elvét az egyházon belül is.
A tanulmányban közzétett gondolatmenet alapján egyértelműen pozitív alternatívaként jelenik meg ez az irányzat. Néhány kérdés azonban szükségszerűen felvetődik.
1. Miért nevezzük ezt az irányzatot "biblikusnak"? Vankó Zsuzsa más publikációiban is előszeretettel címkézi a saját maga által elfogadhatónak és követendőnek tartott nézetet "biblikusnak", "bibliainak". A probléma ezzel az, hogy ha komolyan vesszük ezt a besorolást, akkor minden más, nem ide sorolható irányzat már nem "biblikus". Szükségszerűen, kényszerítő erővel minden kérdést illetően ugyanazokra a következtetésekre kéne jutnunk, mint a szerző. Ez ugyan nem politikai eszköz, de ugyanazt a célt szolgálja címkézésével (pozitív és negatív értelemben egyaránt), mint a fundamentalista irányzaté: itt az igazság, tessék hozzá igazodni. Félreértés ne essék: nem az a kérdéses, hogy Istenszólt-e a Bibliában (ezt általában az őszinte hívők egyike sem kérdőjelezi meg!), hanem az, hogy vitás esetekben az értelmezés beletartozik-e a "biblikusság" tárgykörébe?!
2. A h.n. adventizmus hitvallási iratait, és különösen a Sola Scriptura Teológiai Főiskolát fenntartó Keresztény Advent Közösség Hitvallását ismerve komoly kétségeim vannak abban a kérdésben, hogy tényleg komolyanveszi-e a szerző a Sola Scriptura/egyedül a Szentírás-elvet. Az egyik kifogásom az az őszintétlen magatartás, amivel a Keresztény Advent Közösség oldalán találkozunk. A weboldalon közzétett hitelvek nem azonosak azokkal a hitelvekkel, amiket a szerző Kátéjában közzétett. (Néhány különbség itt.) A másik kifogásom pedig az, hogy ebben a hitvallásban - minden h.n. adventista hitelvhez/hitvalláshoz hasonlóan - Ellen G. White kiemelt szerephez jut. A Vankó Zsuzsa által összeállított hitvallási szöveg szerint: "az advent mozgalom ihletett tanítója és nevelője volt." (Vankó Zsuzsa: Az alapvető bibliai tanítások kátéja, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1995, 378. o.) Ez viszont szemben áll a 16. századi reformátorok Sola Scriptura állásfoglalásával. Itt a "biblikus irányzat" egyedül a Szentírás elve úgy érvényesül, hogy még hozzá kell tennünk - valamilyen formában - Ellen G. White életművét. Viszont a Biblia + EGW már nem Sola Scriptura!
3. Gyakorlatból tudom, hogy nem valósul meg az egyházon belüli lelkiismereti- és vallásszabadság. A Sola Scriptura Teológiai Főiskola toleráns oktatási intézmény, amely nem követeli meg az azonosulást az ott tanultakkal. A fenntartó Keresztény Advent Közösség viszont egészen más: még a kívülállókkal szemben is fenyegetően lép fel, ha veszélyt érez. Nem vállal közösséget más közösségekkel, nem tolerálja a soraiban megnyilvánuló másként gondolkodást. A más keresztény közösség tagjával kötött házasságot hitehagyásként értékeli. Nem arról beszélek, hogy közösségen belül ne húzhatnák ott meg határaikat, ahol akarják. Azt is látnunk kell viszont, hogy a szerző által hangoztatott lelkiismereti és vallásszabadság csupán jól hangzó elv, de nem gyakorlat.
A szerző a tanulmány utolsó bekezdésében röviden értékeli a kialakult helyzetet. A gyakorlat szempontjából úgy látja, hogy a "biblikus irányzat a legkeskenyebb sáv számszerűség és tanbeli-erkölcsi következetesség szempontjából egyaránt." A tendenciákra és a bibliai próféciákra hivatkozva kijelenti, hogy rövidesen már csak a fundamentalizmus és a biblikus irányzat lesz a két megmaradó, hiszen a másik kettő az beleolvad a harcos, politikai irányzatba. Végül felveti, hogy marad a konfliktus a két irányzat között, ahol viszont "nem a biblikus kereszténység lesz a támadó fél, amely mindenkor a szolid és szelíd tanúságtevéshez ragaszkodik", hanem a fundamentalizmus megpróbálja véglegesen felszámolni a biblikus irányzatot.
Vankó Zsuzsa elnagyolt irányzatai még tovább egyszerűsödnek: maradnak a fundamentalisták és a biblikusok. A baj ezzel az, hogy a címkék mögötti, valódi üzenet ennél sokkal egyszerűbb és megdöbbentőbb. Kétféle ember van: aki úgy gondolkodik, mint Vankó Zsuzsa, és aki nem. Aki úgy értelmezi a Bibliát, mint Vankó Zsuzsa, az biblikus, a többi viszont nem az. Ez a gondolkodásmód kirekesztő és beszűkült, de jól értelmezhető azzal az identitászavarral, amivel a h.n. adventisták, és még inkább a belőlük kiszakadtak küzdenek. Szükségszerű "biblikusnak" címkézni a h.n. adventista teológia mindenkor jelenlevő üldöztetési komplexusát. Szükségszerű támaszt keresnünk abban, hogy mi vagyunk a "tanbeli-erkölcsi következetesség" zászlóvivői. Szükségszerű a végidő maradékaként kiválóbbnak lenni más keresztény irányzatoknál. Szükségszerű, hogy "maradékabbak" vagyunk a h.n. adventizmuson belül. Mert máskülönben kiderülhet, hogy máshol is vannak olyan keresztények, akik komolyan veszik a Bibliát, és erkölcsi életükben, gondolkodásukban példamutatóan feddhetetlenek. Mert megkérdőjeleződne a speciális üzenet, ami h.n. adventistává, a végidő keresztényévé tesz minket.
Ezen a bloghelyen a bejegyzések között osztályozd le a munkámat! Értékelés ne csak számszerűsítés legyen (1-5), hanem fejtsd ki röviden, hogy miért adtad azt az osztályzatot!